2011. február 18., péntek

#20 - Kimonótörténet II.

Saját fordítás!
Forrás. Norio Yamanaka: The Book of Kimono

Ez a rész részben kínszenvedés volt, fordítás tekintetében. Nagyon sok változás történt, de nem is ez volt a gondom.
Személy szerint nem szeretem a Heian-kor végétől kezdődő férfi-divatot Japánban.
Szerintem szörnyű. :'D

Viszont a női divat továbbra is meseszép, ez valahogy kompenzálta a férfiak viseletével szemben érzett nemtetszésem. :)


I.sz. 1185-ben a Minamoto család legyőzte riválisát a Raira családot. Míg a császári udvar Kyoto-ban maradt, az ország keleti felén Kamakurát választották a sógunátus központjául, s emiatt hívják a következő kort Kamakura-periódusnak (1185-1333).
A Heian-kori kimonó pompája és anyagpazarlása egyáltalán nem volt praktikus, és illetlennek, ízléstelennek számított a szamuráj osztály tagjainak körében, mind a férfiak, mind a nők esetében. A Kamakura-stílus öltözködésben az egyszerűséget, szerénységet hangsúlyozta.
A mindennapi viselet a harcosok számára a hitatare volt. Ez kinézetét tekintve valószínűleg a földeken dolgozó emberek mindennapi viseletéből alakult ki, s kialakításában fontos volt, hogy ne akadályozza a mozgást. Derék alatt hakama-t viseltek nadrágként, a felsőruházat pedig rövid volt, és a korábbi vadászó öltözékhez hasonlóan igény szerint össze lehetett húzni a bő ruhaujjakat.

Az általános ünnepi viselet a yoroi hitatare volt, kevésbé bő ujjú felsőruházat, rövid nadrággal, lábszárvédővel. Erre fel lehetett ölteni a szamuráj páncélzatot is. A jobb oldali képen egy yoroi hitatare öltözék látható, míg a bal oldali képen egy teljes harci vértet viselő férfi látható (ōyoroi).

A korábban viselt hivalkodó többrétegű kimonóval ellentétben a Kamakura periódusban az hakama felett felsőruházatként rövidebb ruhaujjú alsóruházatot ("fehérneműt"), kosode-t viseltek. A Kosode jelentése „kicsi ruhaujj” – ezek a ruhaujjak jóval kisebbek voltak, mint a korábbi korszakokban, hátul nyitottak voltak, viszont elöl ahol a kézfej kibújik, részben összevarrták a ruhaujjat. Ezt a típusú ruhaujjat látjuk a mai modern kimonókon is.
A szamuráj-kasztba tartozó nők nem mutathatták meg az arcukat nyilvános helyeken, ez illetlennek és szemérmetlennek számított. Ennek érdekében vagy elfátyolozták az arcukat, vagy egy ernyőhöz hasonló kialakítású fejdíszt viseltek (ichime-gasa) – ez tulajdonképpen egy nagyon széles karimájú kalap volt, amiről fátyol lógott le. Hogy megóvják a kimonót, egy a mellkason megkötött selyemöv segítségével rövidítették meg. A selyemövön szalagokkal rögzített amulettek lógtak a biztonságos utazásért.
Évek múltán a Kamakura sógunátus elvesztette a hatalmát a vidéki daimyo-k felett, és 1338-ban az Ashikaga sógunátus központjának Kyoto-t tette meg. A Muromachi periódusból (1338-1568) nagyon jelentős művészeti és építészeti remekek maradtak ránk, illetve ebben az időszakban alakult ki a ma is ismert teaszertartás illetve a színház. Mind a sógunok, mind a daimyok az egész országban nagyon sok időt és energiát fordítottak arra, hogy a művészetekben jártasak és elismertek legyenek, illetve írók, művészek pártfogóiként fejezték ki a művészet iránti rajongásukat.
A szamuráj erkölcsök az öltözködésben is megnyilvánultak; attól való félelmükben, hogy öltözködésük miatt alábecsülik erejüket, a szamurájok igyekeztek minél jobban elkerülni az udvari öltözködés fényűzését. Ez az óvatos magatartás mutatkozik meg a két öltözködés-típusban is (suō illetve daimon), s mindkettőhöz viselték a jellegzetes alakú eboshi fejfedőt. Mind a suō mind a daimon szinte teljesen megegyezik látványra a hitatare-val.
A legfontosabb különbség köztük az textil, amit viseltek. A hitatare selyemből készült, míg a suō és a daimon olcsóbb vászonból, illetve a nyak körül lévő gallér leginkább bőrből készült. A daimon öltözeten található öt darab családi címer (kamon) is: kettő a vállakon elöl, kettő a ruhaujjakon, egy pedig a nyak alatt a ruha hátulján. Ez is mutatja, hogy a daimyo rendszerben mennyire fontos volt a családi háttér. A kamon stílus később már nem csak a daimyo-k körében volt elterjedt, hanem a családi címerek megjelentek a kereskedők, művészek, stb. ruháján is, s ez a szokás máig is látható a tradicionális öltözékeken (így a gésák ünnepi fekete kimonóján is megtalálható a gésaház címere).
A kosode a nőknek vált általános viseletévé, társadalmi osztálytól függetlenül, viszont különleges alkalmakkor a kosode felett viseltek egy hosszú kimonót, ez volt az uchikake.Nyáron ez a köntöst a vállakról lecsúsztatva viselték és megkötötték a derékon, az alja pedig szabadon lógott a földre uszályszerűen. Hosszú hakamával viselve hívják ezt a viseletet koshi-maki stílusnak.
A közemberek ekkoriban kezdtek el doboku-t viselni – ez egy rövid kabát, hasonló a haorihoz. Eredetileg utcai kereskedők viselték, később a Muromachi-kor vége felé általánossá vált a ruha felett viselni a magasabb társadalmi osztályok tagjainak körében.
A Muromachi-kor végén Japánban eluralkodtak a belviszályok. Az 1560-as évektől Oda Nobunaga ragadta kezébe Japán keleti részének kormányzását, halála után pedig utódja, Toyotomi Hideyoshi tovább dolgozott Japán egyesítésén. A korábbi korszakokban elsősorban templomokat építettek szerte az országban, most kastélyok épültek sorban egymás után. Hideyoshi egyik híres kastélya adja a nevet a következő korszakban, mely a Momoyama nevet viseli (1573-1603).
A szamurájok és gazdag földbirtokosok felemelkedése, illetve az államirányításban betöltött szerepének változása miatt a tradíciók és szokások átalakultak; minden megújult, felfrissült, megváltozott. Társadalomban elfoglalt helyétől függetlenül minden nő kosode kimonót viselt, a különbség abban látszott, hogy a gazdag daimyo-k feleségei drágább, gazdagabban díszített kimonót viseltek (viselhettek). Különleges, ünnepélyes alkalmakkor az előkelő nők egy kis pénztárcaszerűséget (hakoseko) viseltek a kimonó két szárnya közé becsúsztatva a mellük felett. (Baloldali színes képen)



Az ekkoriban viselt ünnepélyes kosode kimonók, illetve az uchikake kimonók napjainkban az esküvői kimonók.




A katonáknak, szamurájoknak sokat kellett utazniuk, ezért fontos volt, hogy az öltözék és a páncélzat könnyű és egyszerű legyen. Egy nadrágszerű hakamát viseltek, felsőruházatuk bő ujját pedig össze lehetett húzni, hogy ne akadjanak bele mozgás (pl. harc) közben. Az alsóbb osztályokba tartozó szamurájok csőujjú kimonót, illetve rövid nadrágszerűséget viseltek, s a korábbi szamuráj viselettel ellentétben, csak a felsőtestükön viseltek páncélt.
I.sz. 1603-ban Tokugawa Ieyasu, miután megszerezte a teljes ország feletti hatalmat, megalapította a Tokugawa sógunátust. A székhelye Edo volt – a mai Tokyo. Emiatt hívják az elkövetkező időszakot Edo-korszaknak (1603-1868). Ez a korszak a tökéletes elzárkózás időszaka – kiutasították az országból a spanyol és portugál misszionárusokat, megszüntették a kereskedelmet az angolokkal, csupán néhány német, illetve kínai kereskedő tarthatta meg japán kapcsolatait, s ez a beszűkített kereskedési lehetőség is Nagasaki-ra korlátozódott. Így az országra semmilyen hatással nem lehetett a külföld, a korszak közepe táján pedig virágzott az irodalom és a művészetek. Ekkor alakult ki az ukiyo-e fametszet festészet is.

Az Edo-korszakban a szamurájok beépítették öltözékükbe a Muromachi- és Momoyama-korszakban a közemberek által viselt ujjatlan felsőruházatot, a kataginu-t.Ekkortól kamishimo-nak nevezték, s a kimonó felett viselték hakamával a felsőbb osztályokba tartozó szamurájok, ünnepi öltözékként. Kivételes alkalmakkor a hakama szárai a túlértek a viselőjük lábfején, a földön terült szét a plusz anyag, mintegy uszályszerűen, míg hétköznapi viselés alkalmával felvarrták, hogy csak bokáig érjen. A hakama, kimono, illetve kamishimo ilyen kombinációja később az iskolások viseletévé vált, illetve a férfiak körében általános lett.

Legszembetűnőbben a nők viselete változott. Az Edo-korszakban terjedt el széles körben a kosode viselete, természetesen a Kabuki-színészek, kurtizánok, illetve a szórakoztatóiparban dolgozók terjesztették el a színes, gazdagon mintás kosode kimonók divatját. Ez a stílus kombinációja volt a farmerek által viselt csőujjú kimonónak, és az előkelő nők által viselt kosode-nak. A korai Edo-korszakban még a kimonón volt a hangsúly, s épp azért, hogy semmi se vonja el a figyelmet magáról a kimonóról, széles obi helyett csupán vékony, fonott zsinórt viseltek övként (Nagoya-obi).
Az Edo-korszak közepe táján a hangsúly a kimonóról az obira helyeződött. A kimonókészítők továbbra is fantasztikus mintákat, díszítéseket alkottak a kimonókra, de új
lehetőségeket is kerestek, újdonságokat kutattak, amikkel frissíthetik a divatot. Természetesen ez nem a szamuráj kódexet szigorúan betartó emberek felé irányult, sokkal inkább az utca emberei felé, a szórakoztatásban és természetesen a „divatdiktátorként” is fontos szerepet betöltő színészek, kurtizánok felé. A szamuráj feleségek továbbra is kevéssé díszes, egyszerű kimonót viseltek, az ebbe a kasztba nem tartozó nők kosode kimonója átalakult, az ujjak ismét bővebbé váltak, lazán megkötött, nagy obit viseltek (darari-musubi stílus).
A furisode kimonó jellegzetessége a széles, lengő ruhaujj, ebből adódik a neve is: a gondolkodás lényege az volt, hogy a hosszú, lengő ujjak (furi) figyelemfelkeltőek, lengetésükkel, elegáns mozgásukkal (sode) el lehet rabolni a kiszemelt férfi szívét, megbabonázhatják a lelkét, hogy szerelembe essen, s ehhez még csak illetlenül meg sem kellett közelíteni. Természetesen mondani sem kell, hogy furisode kimonót csak hajadonok viseltek (viselnek).
Később az osztályok közötti határok elmosódtak, a gazdagon díszített kimonó már nem csak az előkelő hölgyek kiváltsága volt, bárki viselhette, aki meg tudta fizetni.

2011. február 12., szombat

#19 - Kimonótörténet I.

Most két bejegyzés fog arról szólni, hogyan jutottunk el az egyszerű anyagdaraboktól a kimonóig a történelem során. Eredetileg két részesre terveztem... de rájöttem hogy bőven több lesz ez, két részben esélytelen mindent leírni. Azaz le lehet, csak annyi az információ, hogy semmi nem marad meg belőle az olvasónak.

Szóval most viselettörténet fog következni amolyan áttekintés verzióban.

Saját fordítás! Forrás. Norio Yamanaka: The Book of Kimono


A legelső japán szövetminták még az Asuka-korszakból származnak (552-646). Japán területén az archeológiai kutatások alapján, két, egymástól nagyon különböző neolitikus kultúra alakult ki – eme két kultúra különbségei a fazekas-kultúrában vehetők észre.
A történelem előtti Jōmon korszak néhány ezer évig tartott, az időszámításunk előtti harmadik században ért véget. A Jōmon korszak edényei a zsinórmintáiról híresek, amely minta valószínűleg a kosárfonásból eredeztethető, és fellelhető volt nemcsak az edényeket, de a gyékényszőnyegeken, ruhaneműkön is. Annak ellenére, hogy nemrég Miyagi Prefektúrában találtak textil-leleteket, az ebben az időszakban jellemző öltözködésről vajmi keveset tudunk.
Valószínű, hogy a Jōmon korszak emberei (a férfiak és nők egyaránt) viszonylag szűk, a derékon zsinórral rögzített nadrágot, és rövid felsőruházatot hordtak, melynek ujja cső alakú volt. Ez a felsőruházat nagy valószínűséggel pulóver-szerű volt, V nyakkivágással, és hímzett vagy festett mintával volt díszítve.
Ez az öltözet nem igazán mondható a Japán időjáráshoz ideálisnak, érezhető a hatása a nomád észak-ázsiai törzseknek.
Valahol a neolitikus kor vége felé jelent meg és terjedt el Japánban a rizs termesztése (Yayoi korszak). Ebben a korszakban az edények, használati tárgyak mintázata egyszerűsödött a Jōmon korszakéhoz képest.
Egy korábban vadászó-gyűjtögető életmódot folytató népcsoport letelepedése, és mezőgazdasági közösséggé alakulása természetesen az öltözködésre is hatással volt. Az öltözködés lengébbé vált, kevésbé szűkké, hogy alkalmas legyen a rizsföldeken való munkához. A korai kínai történelmi feljegyzések egyikében (Wei Chih) az egyik fejezet Wajinden néven említi az japán embereket (magát az országot „Wa”-nak nevezi), s itt bő leírás található az ottani emberek öltözködéséről is: a férfiak varrás nélküli textilt viselnek a testükre tekerve, míg a nők bő szabású, nagy anyagot viselnek, melynek a kar és fej részén lyuk van vágva a karoknak és a fejnek. Nagyon sokan ezt a forrást megbízhatatlannak és hiteltelennek tartják.
A következő korszak a Kofun korszak volt (i.sz.250-538). Ez az időszak azokról a temetkezési építményeiről híres, melyek tulajdonképpen olyan föld-dombok, amelyeket a kőből készült sírkamrák felé emeltek. Ezek közül a leghíresebb Nintoku császár síremléke (Sakai, Ōsaka prefektúra). A sírban vázákat, ékszereket, szobrocskákat, vas és bronz fegyvereket találtak. Ezek a kis szobrocskák (haniwa) nagyon fontosak a kimonó történetében, ugyanis ezek japán embereket ábrázolnak az akkori viseletben.
Mind a nők, mind a férfiak felsőruházata elöl nyitható volt, nyitott ujjakkal. A férfiak általában bő nadrágot, a nők pedig hosszú, rakottszoknya szerű szoknyát (mo) viseltek. A haniwa szobrocskák öltözete erősen emlékeztet a szűkebb, észak-ázsiai nomád törzsek öltözködésére.
Az Asuka periódusban (i.sz.552-646) követeket küldtek Kínába, visszatértükkel került be az országba a Buddhizmus, a Konfucianizmus és számos más eleme is a kínai Sui és T’ang dinasztiának.
Az Asuka periódust követő Nara korszakban (i.sz. 646-794) japán nagyon sok kínai mintát átvett. Például a 710-ben megalapult főváros egy az egyben az akkori kínai főváros, Ch’ang-an mintájára épült. A teljes államigazgatási apparátust kínai mintára alakították ki. Ez azt is magával vonta, hogy kínai mintára az embereket különböző osztályokba sorolták, ennek megfelelően meg voltak a szabályok, hogy a különböző osztályok tagjai hogyan öltözködhettek, milyen színeket, mintákat viselhettek.
Az a férfi, aki ezt az újítást bevezette Shōtoku herceg volt (593-tól 622-ig császári régens). Mélyen buddhista vallású volt, számos templomot építtetett, ezek közül a mi esetünkben legfontosabb, a Hōryū-ji templom, ahol számos textil található az Asuka és Nara periódusból.
Az az öltözék, melyet Shōtoku herceg viselhetett a jobb oldali kis képen látható. Tipikusan kínai stílusú ruha, bő ujjakkal, a test két oldalán nyitott, felálló galléros felsőruházat, és nadrág. A nadrágot egy selyemöv tartotta a helyén.
Az udvarban élő hölgyek ruházata is erősen kínai stílusú volt, rövid felsőruházat és hosszú uszályos szoknyaszerűség (bal oldali kép).
Az átlagember öltözéke hasonló volt a korábbi időszakokhoz. A férfiak bő, kimonószerű, zárt gallérú, szűk ujjú felsőruházatot viseltek. A kimonót selyemövvel kötötték meg a derekukon, ezalatt nadrágot viseltek, hogy könnyebbé tegyék a munkát a rizsföldeken. A nők szintén kimonószerű felsőruházatot viseltek, amit a mai hagyománnyal ellentétben pont fordítva hajtottak (a jobb oldal volt felül). Ez a kimonószerű felsőruházatot rövid alsóruházattal és szoknyával viselték.
I. sz. 794-ben a császári udvar az északi Nara-ban található Heian-kyō-ba költözött („a béke és nyugalom fővárosa”) (a későbbi Kyōto). A Heian-kor korai szakaszában (794-897), az erős és tevékeny császárok (Kammu (781-806), Saga (809-823)) uralma alatt Japán továbbra is ápolta kapcsolatát a kínai T’ang dinasztiával. Majd később, ahogy a császárok uralma hanyatlani kezdett egy megerősödött nemesi család, a Fujiwarák ragadták kezükbe a hatalmat.
I.sz. 894-től megszüntettek mindenféle kapcsolatot Kínával, s a 897-től 1185-ig tartó időszakot késői Heian-kor, vagy Fujiwara periódus néven ismert. Mivel minden kapcsolat megszűnt Kínával, Japán kénytelen volt felfedezni a saját művészetét és kreativitását. Ez az időszakot gyakorlatilag egy öltözködési forradalomként könyvelhetjük el, annyi új stílus, minta és színkombináció alakult ki ekkor.
A Heian-kori udvari élet kétségtelenül a művészet, a szépség iránti rajongás abszolút időszaka volt, vehetjük úgy, hogy gyakorlatilag egyedülállóan az akkori világban.
A férfiak udvari öltözete a sokutai jellemzően hosszú uszállyal is rendelkezett. A ruhaujjak (ōsode) nagyok voltak és hátul teljesen nyitottak. Ez alatt a felsőruházat alatt viseltek egy alsóruházatot is kisebb, rövidebb ujjakkal (kosode).
A különböző hivatalos ünnepségeken, ceremoniális eseményeken
az udvar hölgyei béleletlen kimonókat viseltek egymásra halmozva, kiváló lehetőséget teremtve a színekkel való játékra (minden rétegnek csak a gallérja, a ruhaujjak és a kimonó alsó szegélye látszódott ki). Ez a viselet volt a jūni-hitoe („tizenkét réteg”).
Ez egy általános elnevezés, a rétegek száma változó volt, hétköznapokon 5-7 réteget viseltek egymáson, míg hivatalos eseményekkor akár tizenkét rétegnél jóval több is kerülhetett egymásra. A kimonórétegek alatti alsóruházat a hakama volt. Ebben az időszakban nagyon fontos szerepe volt a hölgyek hajának. A Heian-kori udvarhölgyek haja hosszú, fénylő fekete volt, melyet gondosan ápoltak, rendszeresen mostak. Egy lány igazi ékessége a haja volt.

Az udvari nemesség kevésbé formális öltözéke volt a nōshi. Az ujjak ugyanolyan hosszúak és szélesek voltak, mint a sokutai esetében, viszont a kiegészítők mennyisége és milyensége le volt csökkentve a mozgás megkönnyítése érdekében.



A nemesség vadász-öltözete a kariginu volt. Mivel a vadászat lóháton, íjakkal történt a ruha is ennek megfelelően alakult. A ruhaujjak keskenyebbek voltak, a végükön zsinórra lehetett összehúzni teljesen szorosra. A váll tetején nem volt hozzávarrva a ruhához, ezzel is megkönnyítve, szabadabbá téve a karok mozgását.



A kariginu-nál is rövidebb és kevésbé formálisabb, hétköznapibb viselet volt a suikan. Ezt az alsóbb osztályba tartozók viselték formális eseményeken, megjelenéseken, ez volt az öltözéke azoknak az alsóbb osztálybelieknek, akik a nemeseket szolgálták, illetve a késő Heian-korban a katonák ceremoniális viselete volt.


Az olyan középosztálybeliek, mint például a kereskedők, gyönyörűen megmunkált, mintás, béleletlen kimonót viseltek, széles ruhaujjakkal, míg a köznép tagjai csak egy bizonyos fajta ruhát viselhettek. Férfiaknak álló, jobb oldalon záródó gallérral ellátott suikan és a hakama egy korai verziója volt az általános viselet.




A nők kimonót viseltek, amelyet felkötöttek, hogy rövidebb legyen, és könnyebb legyen benne a mozgás. A társadalmi osztályok legalján helyet foglaló szolgálók öltözéke a lehető legegyszerűbb volt, egy rövid, bő felsőruházat és egy csípő köré tekert anyagból készült szoknya.




A művészeti szempontból fantasztikus Heian-kor a nagy katonai erővel rendelkező családok megerősödésével véget ért. I.sz. 1185-ben a Minamoto család legyőzte riválisát a Raira családot. Míg a császári udvar Kyoto-ban maradt, az ország keleti felén Kamakurát választották a sógunátus központjául, s emiatt hívják a következő kort Kamakura-periódusnak (1185-1333).

(folyt. köv.)
Related Posts Plugin for WordPress, Blogger...